Szombaton egész korán keltem, már hétkor fent voltam. Hirtelen
ötlettől vezérelve rögtön felkötöttem a hajam, de a pizsit
magamon hagytam. Rám jött a „szeméttelepen nincs ekkora kupi,
mint a szobámban” érzés, úgyhogy amíg tartott az érzés,
gyors belevetettem magam a rendrakásba. Félbehagyni úgysem tudom,
mert akkor csak még nagyobb lenne a katasztrófa. Az ágyammal
kezdtem, lehajigáltam róla mindent, a plédet pedig a vállamra
kapva siettem ki az udvarra, hogy kirázhassam. Egész ügyesen
megoldottam egyedül, bár a visszahelyezésével adódtak problémák,
sikerült.
– Beteg vagy, lány? – kérdezte anya a boltból hazatérve. –
Vagy vendéget várunk?
– Nem, csak olyan… rendetlenség volt – mondtam. Vendégek?
Ugyan már, kit hívnék? Jó, éppen lenne kit, de kétlem, hogy
anyu értékelné, ha elé állnék egy
„sziaanyavanegy22évesfiúazországmásikvégénakiittaludna”
dologgal. Szóval végül is nincs senki, aki jöhetne.
– Akkor hajrá – biztatott.
Miután az ágyamat rendbe tettem, meglepő gyorsasággal haladtam a
továbbiakkal – íróasztal, két szekrény, és a föld. Lehet,
hogy többször kéne takarítanom. Egyébként valaki adhatna egy
magyarázatot arra, hogy a szobámból hogy lesz már egy hét alatt
olyan hely, amin mintha természeti katasztrófa pusztított volna,
holott semmit nem csinálok, csak tanulok, meg fekszek. Meg néha
felkelek, és elmegyek enni, inni, vécére, vagy fürdeni. De
ennyiben tényleg kimerül az össz mozgásom a szobámban.
A délelőtt folyamán az Észbontókat néztem. Egészen délután
kettőig. Elgondolkodtam azon, vajon mennyit fizetett a csatorna
azért, hogy ország-világ előtt lejárassák magukat az emberek,
hogy olyan alapvető kérdésekre nem tudnak válaszolni, mint
például, hogy hány betűből áll a magyar ABC. Mondjuk
ötmillióért én is bevállalnám, hogy hülyét csinálok
magamból.
Kettőkor pittyegett a telefonom, jelzett, hogy üzenetem érkezett
facebookon. Nem szoktam üzeneteket kapni, szóval eléggé meglepett
a dolog. Persze utólag csillapodott a meglepődésem, mert csak Peti
írt.
– Szia – köszönt.
– Szia :)
– Mizu
– Mi a baj? – csak akkor kérdezi, hogy mi újság, kérdőjel
nélkül, ha valami nyomasztja. Eléggé kiismertem az elmúlt
időben.
– Semmi – tagadta.
– Tudom, hogy van valami. Te meg tudod, hogy tudom.
– Hívlak.
Ahogy elküldte az üzenetet, már csörgött is a telefonom.
– Flóra… – kezdte, érezhető félelemmel a hangjában. – Ne
haragudj. Szeretlek. Csak téged. Ne… hagyj el – mondta, és a
hangjából arra következtettem, a könnyivel küzd. – Tudod, hogy
tegnap apám céges buliján voltam. Volt ott egy nő… idősebb,
mint… én. Harminc-negyven körül lehet. Részeg volt – már
sejtettem, mit fog mondani. – És én is az voltam. Elkezdtünk
táncolni, aztán… valahogy a… medencében kötöttünk ki. És
hát… igen… Flóra, történtek dolgok. De nem voltam magamnál.
Csoda, hogy olyan részegen egyáltalán fel tudott… –
elhallgatott. – Szeretlek – mondta, majd kinyomta a telefont. A
vallomása végére már hangosan sírt.
Nagyon negatív véleménnyel lesztek rólam, ha azt mondom, hogy nem
tudtam rá haragudni, igaz? Pedig így volt. Tudom, hogy nehéz neki.
Elvégre huszonkét éves, vannak bizonyos szükségletei, amiknek
kielégítéséről én nem tudok gondoskodni, tekintettel a több,
mint kétszáz kilométerre. A hangján pedig érezhető volt a
megbánás. És túlságosan szeretem ahhoz, hogy huzamosabb ideig
haragudni tudjak rá. Mindenesetre ideig-óráig hagyom, hadd higgye
azt, hogy haragszom.
– Gyűlölsz, ugye? – jött az üzenet facebookon.
– Picit – válaszoltam.
– Mivel engesztelhetnélek ki?
– Ezt neked kell tudnod – hihetetlen, milyen nehéz, hogy érzem
a megbánást, és ennek ellenére ilyen hideg, rideg, üres
válaszokat adok neki. Azért megérdemli.
Késő estig, sőt, inkább kora hajnalig beszélgettünk. Nem
engedtem. Majd ma estefelé megkegyelmezek neki.
Reggel szokásomhoz híven első dolgaim között szerepelt a
közösségi oldalam megtekintése. Nagy meglepődésemre egy hosszú
üzenet fogadott Petitől.
„Flóra…
én tényleg nem akartam, és te vagy az egyetlen szerelmem, még
akkor is, ha te ott vagy, én meg itt, és nem szeretném, ha vége
lenne a kapcsolatunknak. Nagyon szeretlek. Régen szerettem ennyire
lányt. De tudom, hogy ezt elbasztam és valószínűleg vége
mindennek de tudnod kell hogy én őszintén szeretlek úgy ahogy
vagy smink nélkül bárhogy szerelmes vagyok beléd Flóra. Tessék
nézd meg mit váltott ki belőlem ez a szar helyzet.”
Az üzenethez mellékelt egy fotót, amin ő van, az arcán folyó
könnycseppel, kisírt szemekkel. Áu. Nem kellett volna ez így
reggelre. Visszaírtam neki egy szívet, majd elkezdtem öltözni.
Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy lovagolni megyek. Végre.
– Ma Aphrodité kapod, hozd ki – mondta Edit, az oktatóm.
Bólintottam, majd vezetőszárral a kezemben megindultam a ló
becserkészésére. Aphrodité egy alacsony, körülbelül 160
centis, húszéves pej kanca, aki régebben nagy kedvencem volt, ám
idővel „kinőttem”, és nehezebben kezelhető lovakat kezdtem el
lovagolni.
– Mi van Báróval? – kérdeztem, mert már lassan egy éve, hogy
csak Bárón ültem, és imádom. Kilenc éves, magas, pej herélt.
– Báró… valami van a jobb hátsó lábával, nem tud ráállni.
Megrémültem, az első kép, ami bevillant, rögtön az volt, hogy
eltörte, és altatni kell.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben a kezembe vettem egy
kefét, és elkezdtem megszabadítani a kosztól Aphroditét.
Igyekeztem a hangommal nem elárulni, hogy mennyire aggódok.
– Nem tudom. Tegnap este még nem volt semmi baja. Ma reggel már
így találtam rá. Talán megzúzódott. Nem hiszem, hogy eltört.
Délután jön a doki.
Soha nem voltam túl közlékeny senkivel. Edittel sem. Ebben a pár
szóban kimerült az egész beszélgetésünk. Sejtette, hogy beteg
vagyok, hogy valami nyomaszt, de soha nem erőltette rám, hogy
beszéljek.
Nagyon nem ment az edzés, pedig nem szokott gond lenni. Most viszont
nem tudtam a teljes figyelmemet a lónak szentelni, a gondolataim
csak Báró körül forogtak, nagyon féltem. Féltem, hogy eltört a
lába, amiből egyenesen következik az altatása. Amit nem élnék
túl. Ő az életem, Isten nem veheti el tőlem… még nem, még
terveim vannak vele, meg közös jövőnk. Azt hittem, soha nem telik
le az egy óra.
Miután leszálltam Aphroditéról, és bevezettem a karámba, még
hátrasétáltam Báróhoz. Láttam rajta, hogy erős fájdalmai
vannak, és bár szorított a mellkasom, képtelen voltam sírni.
Átöleltem a nyakát, és hosszú ideig úgy maradtam.
– Fló, menjünk – szólt anyu, mire lassan elhátráltam
Bárótól, de lépésenként ránéztem. Féltem, hogy utoljára
látom, ezért az emlékezetembe akartam vésni minden porcikáját.
– Szia – köszöntem el halkan a lótól.
A hazáig tartó tízperces autóutat minden alkalommal
végigbeszéltem, hogy milyen volt a lovaglás, mi zavart, mi
tetszett, anya nagy örömére. Most viszont csak csendesen bámultam
ki a fejemből, egy szót nem szóltam. Tudta, hogy miért, nem
firtatta a dolgot.
Estefelé a konyhaasztalnál ülve épp szendvicset készítettem
magamnak, miközben anyu a számítógép előtt ült.
– Láttad, mit rakott ki az Edit? – szegezte nekem a kérdést.
– Báró? – kérdeztem félve.
– Igen…
Felugrottam az asztaltól, otthagytam a félkész szendvicset, a
vajas kést, berohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az
ágyra dőlve sírtam. Mit sírtam, bőgtem. Ordítottam. Nem akartam
elhinni. Még hogy Isten létezik. Veszem észre. Tegyük fel, hogy
létezik. Még hogy Isten jó. Veszem észre. Ha Isten valóban olyan
jó lenne, nem venné el tőlem az egyetlen élőlényt, amiben kis
örömömet lelem. Erre rögtön megfosztott tőle, amint látta,
hogy mennyire szeretem, és milyen bizalmas kapcsolat épült fel
kettőnk között. Mekkora fejlődést értem el neki köszönhetően.
Kösz, Isten. Jó fej vagy.
Már egy órája sírtam, mikor végre sikerült kicsit lenyugodnom.
Megkerestem Edit bejegyzését, és egy rakás sírós emoji
kíséretében odakommentáltam: „Nem tudom… nem akarom
elhinni.” Nem szokásom kommentelni nála, most mégsem bírtam
ki, hogy ne írjak oda. A megosztott képén volt tizenegy tetszik.
Tizenegy lélektelen patkány képes volt megnyomni a tetszik gombot
egy megosztásra, ami alatt csak részvét nyilvánítások voltak.
Aranyos, hogy nekik tetszik ez. Szívem szerint mindet leöntöttem
volna olajjal, aztán felgyújtottam volna őket. Senki ne
lájkolgassa azt, hogy a kedvenc lovam – az életem, a szívem egy
darabja – meghalt.
A nap további részében nem csináltam mást, csak feküdtem az
ágyamban, a mennyezetemet bámulva, olykor-olykor rám tört a
sírás, de éjfél körül álomba sírtam magam.
Óránként-félóránként felkeltem, rémálmaim voltak, álmomban
többször megjelent Báró, az orvos, injekciós tűvel a kezében,
Báró, ahogy vesz egy utolsó nagy lélegzetet, kifújja, és
elszáll belőle a lelke. Aztán jön egy nagy autó, amire
felhelyezik, és elviszik… és a rémálmaimat az sem segítette, hogy néha bevillant, másnap hétfő, és át kell adnom a virágot...