Strony

2015. október 28., szerda

3.

 Szombaton egész korán keltem, már hétkor fent voltam. Hirtelen ötlettől vezérelve rögtön felkötöttem a hajam, de a pizsit magamon hagytam. Rám jött a „szeméttelepen nincs ekkora kupi, mint a szobámban” érzés, úgyhogy amíg tartott az érzés, gyors belevetettem magam a rendrakásba. Félbehagyni úgysem tudom, mert akkor csak még nagyobb lenne a katasztrófa. Az ágyammal kezdtem, lehajigáltam róla mindent, a plédet pedig a vállamra kapva siettem ki az udvarra, hogy kirázhassam. Egész ügyesen megoldottam egyedül, bár a visszahelyezésével adódtak problémák, sikerült.
– Beteg vagy, lány? – kérdezte anya a boltból hazatérve. – Vagy vendéget várunk?
– Nem, csak olyan… rendetlenség volt – mondtam. Vendégek? Ugyan már, kit hívnék? Jó, éppen lenne kit, de kétlem, hogy anyu értékelné, ha elé állnék egy „sziaanyavanegy22évesfiúazországmásikvégénakiittaludna” dologgal. Szóval végül is nincs senki, aki jöhetne.
– Akkor hajrá – biztatott.
Miután az ágyamat rendbe tettem, meglepő gyorsasággal haladtam a továbbiakkal – íróasztal, két szekrény, és a föld. Lehet, hogy többször kéne takarítanom. Egyébként valaki adhatna egy magyarázatot arra, hogy a szobámból hogy lesz már egy hét alatt olyan hely, amin mintha természeti katasztrófa pusztított volna, holott semmit nem csinálok, csak tanulok, meg fekszek. Meg néha felkelek, és elmegyek enni, inni, vécére, vagy fürdeni. De ennyiben tényleg kimerül az össz mozgásom a szobámban.
A délelőtt folyamán az Észbontókat néztem. Egészen délután kettőig. Elgondolkodtam azon, vajon mennyit fizetett a csatorna azért, hogy ország-világ előtt lejárassák magukat az emberek, hogy olyan alapvető kérdésekre nem tudnak válaszolni, mint például, hogy hány betűből áll a magyar ABC. Mondjuk ötmillióért én is bevállalnám, hogy hülyét csinálok magamból.
Kettőkor pittyegett a telefonom, jelzett, hogy üzenetem érkezett facebookon. Nem szoktam üzeneteket kapni, szóval eléggé meglepett a dolog. Persze utólag csillapodott a meglepődésem, mert csak Peti írt.
– Szia – köszönt.
– Szia :)
– Mizu
– Mi a baj? – csak akkor kérdezi, hogy mi újság, kérdőjel nélkül, ha valami nyomasztja. Eléggé kiismertem az elmúlt időben.
– Semmi – tagadta.
– Tudom, hogy van valami. Te meg tudod, hogy tudom.
– Hívlak.
Ahogy elküldte az üzenetet, már csörgött is a telefonom.
– Flóra… – kezdte, érezhető félelemmel a hangjában. – Ne haragudj. Szeretlek. Csak téged. Ne… hagyj el – mondta, és a hangjából arra következtettem, a könnyivel küzd. – Tudod, hogy tegnap apám céges buliján voltam. Volt ott egy nő… idősebb, mint… én. Harminc-negyven körül lehet. Részeg volt – már sejtettem, mit fog mondani. – És én is az voltam. Elkezdtünk táncolni, aztán… valahogy a… medencében kötöttünk ki. És hát… igen… Flóra, történtek dolgok. De nem voltam magamnál. Csoda, hogy olyan részegen egyáltalán fel tudott… – elhallgatott. – Szeretlek – mondta, majd kinyomta a telefont. A vallomása végére már hangosan sírt.
Nagyon negatív véleménnyel lesztek rólam, ha azt mondom, hogy nem tudtam rá haragudni, igaz? Pedig így volt. Tudom, hogy nehéz neki. Elvégre huszonkét éves, vannak bizonyos szükségletei, amiknek kielégítéséről én nem tudok gondoskodni, tekintettel a több, mint kétszáz kilométerre. A hangján pedig érezhető volt a megbánás. És túlságosan szeretem ahhoz, hogy huzamosabb ideig haragudni tudjak rá. Mindenesetre ideig-óráig hagyom, hadd higgye azt, hogy haragszom.
– Gyűlölsz, ugye? – jött az üzenet facebookon.
– Picit – válaszoltam.
– Mivel engesztelhetnélek ki?
– Ezt neked kell tudnod – hihetetlen, milyen nehéz, hogy érzem a megbánást, és ennek ellenére ilyen hideg, rideg, üres válaszokat adok neki. Azért megérdemli.

Késő estig, sőt, inkább kora hajnalig beszélgettünk. Nem engedtem. Majd ma estefelé megkegyelmezek neki.
Reggel szokásomhoz híven első dolgaim között szerepelt a közösségi oldalam megtekintése. Nagy meglepődésemre egy hosszú üzenet fogadott Petitől.
„Flóra… én tényleg nem akartam, és te vagy az egyetlen szerelmem, még akkor is, ha te ott vagy, én meg itt, és nem szeretném, ha vége lenne a kapcsolatunknak. Nagyon szeretlek. Régen szerettem ennyire lányt. De tudom, hogy ezt elbasztam és valószínűleg vége mindennek de tudnod kell hogy én őszintén szeretlek úgy ahogy vagy smink nélkül bárhogy szerelmes vagyok beléd Flóra. Tessék nézd meg mit váltott ki belőlem ez a szar helyzet.”
Az üzenethez mellékelt egy fotót, amin ő van, az arcán folyó könnycseppel, kisírt szemekkel. Áu. Nem kellett volna ez így reggelre. Visszaírtam neki egy szívet, majd elkezdtem öltözni. Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy lovagolni megyek. Végre.

– Ma Aphrodité kapod, hozd ki – mondta Edit, az oktatóm. Bólintottam, majd vezetőszárral a kezemben megindultam a ló becserkészésére. Aphrodité egy alacsony, körülbelül 160 centis, húszéves pej kanca, aki régebben nagy kedvencem volt, ám idővel „kinőttem”, és nehezebben kezelhető lovakat kezdtem el lovagolni.
– Mi van Báróval? – kérdeztem, mert már lassan egy éve, hogy csak Bárón ültem, és imádom. Kilenc éves, magas, pej herélt.
– Báró… valami van a jobb hátsó lábával, nem tud ráállni.
Megrémültem, az első kép, ami bevillant, rögtön az volt, hogy eltörte, és altatni kell.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben a kezembe vettem egy kefét, és elkezdtem megszabadítani a kosztól Aphroditét. Igyekeztem a hangommal nem elárulni, hogy mennyire aggódok.
– Nem tudom. Tegnap este még nem volt semmi baja. Ma reggel már így találtam rá. Talán megzúzódott. Nem hiszem, hogy eltört. Délután jön a doki.
Soha nem voltam túl közlékeny senkivel. Edittel sem. Ebben a pár szóban kimerült az egész beszélgetésünk. Sejtette, hogy beteg vagyok, hogy valami nyomaszt, de soha nem erőltette rám, hogy beszéljek.
Nagyon nem ment az edzés, pedig nem szokott gond lenni. Most viszont nem tudtam a teljes figyelmemet a lónak szentelni, a gondolataim csak Báró körül forogtak, nagyon féltem. Féltem, hogy eltört a lába, amiből egyenesen következik az altatása. Amit nem élnék túl. Ő az életem, Isten nem veheti el tőlem… még nem, még terveim vannak vele, meg közös jövőnk. Azt hittem, soha nem telik le az egy óra.
Miután leszálltam Aphroditéról, és bevezettem a karámba, még hátrasétáltam Báróhoz. Láttam rajta, hogy erős fájdalmai vannak, és bár szorított a mellkasom, képtelen voltam sírni. Átöleltem a nyakát, és hosszú ideig úgy maradtam.
– Fló, menjünk – szólt anyu, mire lassan elhátráltam Bárótól, de lépésenként ránéztem. Féltem, hogy utoljára látom, ezért az emlékezetembe akartam vésni minden porcikáját.
– Szia – köszöntem el halkan a lótól.
A hazáig tartó tízperces autóutat minden alkalommal végigbeszéltem, hogy milyen volt a lovaglás, mi zavart, mi tetszett, anya nagy örömére. Most viszont csak csendesen bámultam ki a fejemből, egy szót nem szóltam. Tudta, hogy miért, nem firtatta a dolgot.

Estefelé a konyhaasztalnál ülve épp szendvicset készítettem magamnak, miközben anyu a számítógép előtt ült.
– Láttad, mit rakott ki az Edit? – szegezte nekem a kérdést.
– Báró? – kérdeztem félve.
– Igen…
Felugrottam az asztaltól, otthagytam a félkész szendvicset, a vajas kést, berohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az ágyra dőlve sírtam. Mit sírtam, bőgtem. Ordítottam. Nem akartam elhinni. Még hogy Isten létezik. Veszem észre. Tegyük fel, hogy létezik. Még hogy Isten jó. Veszem észre. Ha Isten valóban olyan jó lenne, nem venné el tőlem az egyetlen élőlényt, amiben kis örömömet lelem. Erre rögtön megfosztott tőle, amint látta, hogy mennyire szeretem, és milyen bizalmas kapcsolat épült fel kettőnk között. Mekkora fejlődést értem el neki köszönhetően. Kösz, Isten. Jó fej vagy.
Már egy órája sírtam, mikor végre sikerült kicsit lenyugodnom. Megkerestem Edit bejegyzését, és egy rakás sírós emoji kíséretében odakommentáltam: „Nem tudom… nem akarom elhinni.” Nem szokásom kommentelni nála, most mégsem bírtam ki, hogy ne írjak oda. A megosztott képén volt tizenegy tetszik. Tizenegy lélektelen patkány képes volt megnyomni a tetszik gombot egy megosztásra, ami alatt csak részvét nyilvánítások voltak. Aranyos, hogy nekik tetszik ez. Szívem szerint mindet leöntöttem volna olajjal, aztán felgyújtottam volna őket. Senki ne lájkolgassa azt, hogy a kedvenc lovam – az életem, a szívem egy darabja – meghalt.


A nap további részében nem csináltam mást, csak feküdtem az ágyamban, a mennyezetemet bámulva, olykor-olykor rám tört a sírás, de éjfél körül álomba sírtam magam. Óránként-félóránként felkeltem, rémálmaim voltak, álmomban többször megjelent Báró, az orvos, injekciós tűvel a kezében, Báró, ahogy vesz egy utolsó nagy lélegzetet, kifújja, és elszáll belőle a lelke. Aztán jön egy nagy autó, amire felhelyezik, és elviszik… és a rémálmaimat az sem segítette, hogy néha bevillant, másnap hétfő, és át kell adnom a virágot...

2015. október 25., vasárnap

2.

 Szokásosan indult a napom – 5:30-kor keltem, kómásan célba vettem a fürdőszobát, elintéztem folyóügyeimet, felöltöztem – farmer rövidnadrág, valamint egy fekete szűkebb fazonú ujjatlan, mellé egy fehér vékony cipő –, felkentem magamra egy vékony rétegnyi alapozót, éppen csak annyit, hogy takarja a nem szívesen látott vendégeket az arcomon, és megfésülködtem. Gyorsan bepakoltam a táskámba a szendvicsemet, valamint az üdítőmet, s megindultam az iskolába.
– Kaja, pia, telefon, bérlet, pénz? – kérdezte anyu, miközben nyitottam az ajtót. Bár már második éve, hogy minden reggel buszozok, mindig ellenőriz. Néha az agyamra megy, de azért aranyos tőle, hogy törődik velem. Elvégre másnak anyja sincs, vagy épp nem úgy viselkedik, mint ahogy egy szülőnek illene, szóval úgy gondolom, panaszra semmi okom.
– Minden megvan, fél négy körül jövök, szia! – köszöntem el tőle.

A busz pontosan érkezett, és egy megálló után a barátnőm is felszállt.
– Szia – köszöntem Evelinnek.
– Na – vágódott be a mellettem lévő szabad ülésre –, mesélj, miért vagy ilyen búvalbacott? – Nos, ezek szerint vagy nagyon rosszul játszom a boldog diákot, amiért mindjárt vége a sulinak, vagy ennyire ismer. Végtére is közel tíz éve barátnők vagyunk.
– Semmi, csak… nemsokára nyári szünet – hozakodtam elő a témával, ami nyomta a lelkem, mire ő hangosan felkacagott. Olyan hangosan, hogy a sofőr ránk pillantott a visszapillantóból.
– Mi van? Te megkergültél…
– Nem, csak… tudod, a német tanárom. Egészen megszerettem így tanév végére… és azt hiszem, hiányozni fog ebben a két hónapban.
– Aha… – hát, nem tudom, mire számítottam, nem kellett volna együtt érzést várnom tőle, vagy ilyesmi, az ilyen dolgokhoz egyszerűen képtelen épkézláb hozzászólást fűzni. Időben értünk a végállomásra, pénteki nap révén német nyelv volt az első óránk. Vicces lehet, de hatalmas csomó van a torkomban, ami nem tud felszakadni. Sírni tudnék, annyira elszomorít a gondolat, hogy amint kimegyek a mai óráról, már csak két óra lesz vissza vele.

Csengetéskor már előttem volt a tankönyvem, a munkafüzetem, valamint a füzetem is. A tanárnő nem késett sokat, sőt, szinte a csengőszóval együtt lépett be a terembe. Az osztály németes fele illedelmesen pattant fel, amint bejött.
– Setzt euch [zect aj] – szólt, hogy üljünk le.
Bár minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljek az órán, ez nem igen jött össze, a gondolatok kavarogtak a fejemben, főleg akörül, hogy mennyire fog hiányozni. Ő volt az, aki miatt szerettem bejárni, és év végére már nem is úgy tekintek rá, mint egy tanáromra, sokkal inkább úgy, mintha a nagymamám lenne. Kicsöngetés után a lábaim szinte maguktól életre keltek, és a tanárnőhöz irányítottak. Aztán a szám is mozogni kezdtek, és hangok jöttek ki rajta… mi történik velem?
– Ő, tanárnő… Azt szeretném kérdezni, hogy… – a fenébe! Semmit nem szeretnék kérdezni, akkor meg miért vagyok itt? – ...hogy maga szerint mikor tudnék letenni egy középszintű nyelvvizsgát? – nyelvvizsga? Flóra? Két külön dolog, ugyan már.
– Hú… hát – kezdett bele a válaszba. – Szerintem tizenegyedik második félévében. A csoport, amivel most vagy együtt, és amivel leszel jövőre is, szörnyen visszahúzza a tempót, és hiába vagy sokkal jobb képességű, mint ők, nem vagyok képes többet tanítani, miattuk – mondta. Igaza van, a csoport tényleg borzasztó. Nem is értem, mit keresnek középiskolában. Valahol megrekedtek a bölcsi, és a kiscsoport között. Persze, a fiúk később érnek…
– Értem, köszönöm – köszöntem meg a kielégítő választ.
– De ha gondolod, nyárra adhatok pár tételt kidolgozni, hogy ne hanyagold el a nyelvtanulást, mert a legjobb képességű diák is akaratlanul, de rengeteget felejt a nyári szünet alatt.
– Rendben, köszönöm – komolyan, mi van velem? Nem szokásom mindent megköszönni. Úgy látszik, ő kihozza belőlem azt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy bennem van.

A következő óráim info, tesi, matek és magyar voltak, most pedig osztályfőnöki lesz. Az utolsó az évben. Hála Istennek. Nagyon nem szeretem az osztályfőnököt, és akkor még finoman fejeztem ki magam. A terembelépve rögtön a lényegre tért.
– Na, gyerekek – csapta össze két kezét. – Gondolom tudjátok, hogy így az év vége felé ideje lenne megvenni a tanáraitoknak a virágot, amivel megköszönitek az egész éves munkájukat… ezt magatoktól is tudnotok kellett volna! Önkéntesre lenne szükség, aki hétfőn suli előtt venne tizenhat szál virágot.
Alexa keze rögtön a magasba lendült. – Én szívesen… úgyis épp egy virágbolt mellett lakok – mondta.
– Rendben, akkor teljes mértékben rád van bízva, milyen virágot veszel, csak ne rózsát! Zsófi, írd össze, ki kinek szeretné adni!
– Zsófi… – fordultam hozzá hátra, félve, hogy más csapna le előttem. – Engem írj be Ági nénihez, oké? – csak bólintott.
– Kell az ötös, mi? – élcelődött Szabi.
– Ötös vagyok… – mondtam halkan.
– Akkor meg miért te adod?
– Mert valakinek kell, én meg szívesen adnám? – kérdeztem vissza, magamat is meglepve a „beszólásommal”.

Suli után kiültem a közeli parkba. Szokásommá vált, hogy bármikor végzek, későbbi busszal megyek haza, hogy tudjak nyugodtan beszélni Petivel. Aki iránt lehet, hogy többet érzek, mint barátság. És ő is irántam. Ja, és akkor ne felejtsem el megemlíteni a cirka kétszáz kilométert, ami elválaszt minket egymástól. Ez abszolút én vagyok. A környezetemben élő fiúk egyáltalán nem mozgatnak meg, és ha találok valakit, akivel eltudnám magam képzelni, az sincs a közelben. Hurrá.
Két csöngés után kinyomta a telefont, majd visszahívott.
– Szia – köszönt.
– Szia.
– Hiányoztál. Itt kéne lenned… – mondta elszomorodva.
– Tudom. De se pénz, se szülői engedély, meg hát nem is tudnak még rólad, és teleportálni sem tudok. De tudod, hogy ha tudnék, ott lennék.
– De Flóra, miért vagyok még mindig titok? Az én szüleim tudják, hogy az ország másik végében, tőlem kétszázhúsz kilométerre van egy hamarosan tizenhét éves lány, akit szeretek.
– Mert… mert ismerem őket. Tudni fognak rólad, amint eljön az ideje – nyugtattam.
Elmeséltem neki a napomat, a felkeléstől kezdve addig, amíg nem hívtam, ő pedig csendesen végighallgatott, ám mindenhez volt kérdése, hozzáfűznivalója. Kívánhatnék tőle jobbat?
– Na, menj a buszodhoz – mondta negyven percnyi beszélgetés után. – Még a végén nem lesz helyed miattam – viccelődött. – Egyébként ma nem leszek facebookon. Buli – már hozzászoktam. A péntekeket és a szombatokat mindig bulival tölti. Nem szeretem. De ha ő így érzi jól magát, tegye.
– Okés, szia – köszöntem el.
– Szeretlek, Flóra.
– Én is… – mondtam elhalkuló hangon, majd kinyomta a telefont.


Hazaérve csak ledőltem az ágyra, és amíg el nem aludtam, gondolkodtam. Petin. A tanárnőn. Az egész napomon. Hogy Ági néni szerint jó képességű diák vagyok, meg a többi dolgon, amit mondott. És azon, hogy hétfőn át kell adnom neki a virágot. Már most elkezdtem gyártani a köszönő szöveget, hiába nem bonyolítják túl a többiek, csak a sablonos „köszönjük egész éves munkáját” fogják mondani, én többet szeretnék. Elvégre többet köszönhetek neki, mint gondolná...

2015. október 23., péntek

1. Előzmények...

 Tudjátok, milyen érzés kirekesztettnek lenni? Vagy azt, hogy milyen érzés, mikor mindenki kibeszél – akkor sem zavartatják magukat, ha hallótávolságon belül vagy? Nos, én tudom. Mindig is nehezen nyitottam az emberek felé. Ez a tulajdonságom középiskolára sem hagyott el. Csak megbújtam a padom mögött, ettem, vagy épp a mobilomat nyomkodtam, nem barátkoztam senkivel, csak irigykedve hallgattam, ahogy a többiek jókedvűen regélik egymásnak a hétvégéjüket, vagy épp a szerelmükről áradoznak. Nekem nincsenek se eseménydús hétvégéim, se pasim. Azaz, ez az utóbbi eléggé komplikált. Van az életemben valaki, de ő… nos, fogalmazzunk úgy, nincs a közelemben. Ezt a „nincs a közelemben” dolgot értsétek úgy, hogy cirka kétszáz kilométer választ el minket egymástól. És nem találkozunk sokat. Sőt, nem is találkozunk. Ennyit a szociális életemről. Egyedüli időtöltésem szabadidőmben az olvasás, olykor lovagolni is járok. Emellett semmi más.
Már eltöltöttem az osztályommal másfél évet, de szinte senkivel nem váltottam többet, mint tíz mondat – azt is azért, mert muszáj volt. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy mindenki kibeszél, aminek sokszor fültanúja vagyok. De talán még rosszabb, mikor a szemembe mondják. Mazsolázgassatok: „de ronda vagy, menj innen!”, „de tanárnő, nem fogok a Flóra mellé ülni, fujj!”, „ő az, amelyik soha nem köszön/beszél?”, „nem ez a néma csaj?”, „nézd már, hogy néz ki...”, „én nem szólok neki, hogy nyissa ki az ablakot, félek tőle!”. Szerencse, hogy ez már a múlt. Az osztálytársaim, akiknek szellemi orgazmust okozott a beszólogatás, kibuktak, vagy átiratkoztak máshová, a buszról ismert ribancok megjegyzéseihez meg már hozzászoktam, nem akadok fent rajtuk.

Most pedig megosztom veletek, hogy kerültem közelebb egy tanáromhoz.
Egy ideig nagyon magam alatt voltam, mikor újra elkezdődött az iskola, és visszamehettem azok közé, akiket gyűlölök. Senki nem törődött velem, mígnem egyszer Ági néni a semmiből feltette a kérdést: „és lovagolsz még, Flóra?”. Eleinte nem tudtam hová tenni a kérdést, elvégre mit törődik ő az életemmel, és mi köze hozzá, hogy mit csinálok, vagy épp mit nem? Ám a hazafelé vezető úton átgondoltam, és rájöttem, hogy nem azért kérdezte, mert az életemben akar turkálni, csak szimplán érdekli, hogy mi van velem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban megszerettem, és már-már magamat is megijesztettem, annyira szerettem bejárni az órájára – holott nemrég még nagyon utáltam.


Most június van, már csak két hét van vissza az iskolából, ami 3 órát jelent vele...