Strony

2015. október 25., vasárnap

2.

 Szokásosan indult a napom – 5:30-kor keltem, kómásan célba vettem a fürdőszobát, elintéztem folyóügyeimet, felöltöztem – farmer rövidnadrág, valamint egy fekete szűkebb fazonú ujjatlan, mellé egy fehér vékony cipő –, felkentem magamra egy vékony rétegnyi alapozót, éppen csak annyit, hogy takarja a nem szívesen látott vendégeket az arcomon, és megfésülködtem. Gyorsan bepakoltam a táskámba a szendvicsemet, valamint az üdítőmet, s megindultam az iskolába.
– Kaja, pia, telefon, bérlet, pénz? – kérdezte anyu, miközben nyitottam az ajtót. Bár már második éve, hogy minden reggel buszozok, mindig ellenőriz. Néha az agyamra megy, de azért aranyos tőle, hogy törődik velem. Elvégre másnak anyja sincs, vagy épp nem úgy viselkedik, mint ahogy egy szülőnek illene, szóval úgy gondolom, panaszra semmi okom.
– Minden megvan, fél négy körül jövök, szia! – köszöntem el tőle.

A busz pontosan érkezett, és egy megálló után a barátnőm is felszállt.
– Szia – köszöntem Evelinnek.
– Na – vágódott be a mellettem lévő szabad ülésre –, mesélj, miért vagy ilyen búvalbacott? – Nos, ezek szerint vagy nagyon rosszul játszom a boldog diákot, amiért mindjárt vége a sulinak, vagy ennyire ismer. Végtére is közel tíz éve barátnők vagyunk.
– Semmi, csak… nemsokára nyári szünet – hozakodtam elő a témával, ami nyomta a lelkem, mire ő hangosan felkacagott. Olyan hangosan, hogy a sofőr ránk pillantott a visszapillantóból.
– Mi van? Te megkergültél…
– Nem, csak… tudod, a német tanárom. Egészen megszerettem így tanév végére… és azt hiszem, hiányozni fog ebben a két hónapban.
– Aha… – hát, nem tudom, mire számítottam, nem kellett volna együtt érzést várnom tőle, vagy ilyesmi, az ilyen dolgokhoz egyszerűen képtelen épkézláb hozzászólást fűzni. Időben értünk a végállomásra, pénteki nap révén német nyelv volt az első óránk. Vicces lehet, de hatalmas csomó van a torkomban, ami nem tud felszakadni. Sírni tudnék, annyira elszomorít a gondolat, hogy amint kimegyek a mai óráról, már csak két óra lesz vissza vele.

Csengetéskor már előttem volt a tankönyvem, a munkafüzetem, valamint a füzetem is. A tanárnő nem késett sokat, sőt, szinte a csengőszóval együtt lépett be a terembe. Az osztály németes fele illedelmesen pattant fel, amint bejött.
– Setzt euch [zect aj] – szólt, hogy üljünk le.
Bár minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljek az órán, ez nem igen jött össze, a gondolatok kavarogtak a fejemben, főleg akörül, hogy mennyire fog hiányozni. Ő volt az, aki miatt szerettem bejárni, és év végére már nem is úgy tekintek rá, mint egy tanáromra, sokkal inkább úgy, mintha a nagymamám lenne. Kicsöngetés után a lábaim szinte maguktól életre keltek, és a tanárnőhöz irányítottak. Aztán a szám is mozogni kezdtek, és hangok jöttek ki rajta… mi történik velem?
– Ő, tanárnő… Azt szeretném kérdezni, hogy… – a fenébe! Semmit nem szeretnék kérdezni, akkor meg miért vagyok itt? – ...hogy maga szerint mikor tudnék letenni egy középszintű nyelvvizsgát? – nyelvvizsga? Flóra? Két külön dolog, ugyan már.
– Hú… hát – kezdett bele a válaszba. – Szerintem tizenegyedik második félévében. A csoport, amivel most vagy együtt, és amivel leszel jövőre is, szörnyen visszahúzza a tempót, és hiába vagy sokkal jobb képességű, mint ők, nem vagyok képes többet tanítani, miattuk – mondta. Igaza van, a csoport tényleg borzasztó. Nem is értem, mit keresnek középiskolában. Valahol megrekedtek a bölcsi, és a kiscsoport között. Persze, a fiúk később érnek…
– Értem, köszönöm – köszöntem meg a kielégítő választ.
– De ha gondolod, nyárra adhatok pár tételt kidolgozni, hogy ne hanyagold el a nyelvtanulást, mert a legjobb képességű diák is akaratlanul, de rengeteget felejt a nyári szünet alatt.
– Rendben, köszönöm – komolyan, mi van velem? Nem szokásom mindent megköszönni. Úgy látszik, ő kihozza belőlem azt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy bennem van.

A következő óráim info, tesi, matek és magyar voltak, most pedig osztályfőnöki lesz. Az utolsó az évben. Hála Istennek. Nagyon nem szeretem az osztályfőnököt, és akkor még finoman fejeztem ki magam. A terembelépve rögtön a lényegre tért.
– Na, gyerekek – csapta össze két kezét. – Gondolom tudjátok, hogy így az év vége felé ideje lenne megvenni a tanáraitoknak a virágot, amivel megköszönitek az egész éves munkájukat… ezt magatoktól is tudnotok kellett volna! Önkéntesre lenne szükség, aki hétfőn suli előtt venne tizenhat szál virágot.
Alexa keze rögtön a magasba lendült. – Én szívesen… úgyis épp egy virágbolt mellett lakok – mondta.
– Rendben, akkor teljes mértékben rád van bízva, milyen virágot veszel, csak ne rózsát! Zsófi, írd össze, ki kinek szeretné adni!
– Zsófi… – fordultam hozzá hátra, félve, hogy más csapna le előttem. – Engem írj be Ági nénihez, oké? – csak bólintott.
– Kell az ötös, mi? – élcelődött Szabi.
– Ötös vagyok… – mondtam halkan.
– Akkor meg miért te adod?
– Mert valakinek kell, én meg szívesen adnám? – kérdeztem vissza, magamat is meglepve a „beszólásommal”.

Suli után kiültem a közeli parkba. Szokásommá vált, hogy bármikor végzek, későbbi busszal megyek haza, hogy tudjak nyugodtan beszélni Petivel. Aki iránt lehet, hogy többet érzek, mint barátság. És ő is irántam. Ja, és akkor ne felejtsem el megemlíteni a cirka kétszáz kilométert, ami elválaszt minket egymástól. Ez abszolút én vagyok. A környezetemben élő fiúk egyáltalán nem mozgatnak meg, és ha találok valakit, akivel eltudnám magam képzelni, az sincs a közelben. Hurrá.
Két csöngés után kinyomta a telefont, majd visszahívott.
– Szia – köszönt.
– Szia.
– Hiányoztál. Itt kéne lenned… – mondta elszomorodva.
– Tudom. De se pénz, se szülői engedély, meg hát nem is tudnak még rólad, és teleportálni sem tudok. De tudod, hogy ha tudnék, ott lennék.
– De Flóra, miért vagyok még mindig titok? Az én szüleim tudják, hogy az ország másik végében, tőlem kétszázhúsz kilométerre van egy hamarosan tizenhét éves lány, akit szeretek.
– Mert… mert ismerem őket. Tudni fognak rólad, amint eljön az ideje – nyugtattam.
Elmeséltem neki a napomat, a felkeléstől kezdve addig, amíg nem hívtam, ő pedig csendesen végighallgatott, ám mindenhez volt kérdése, hozzáfűznivalója. Kívánhatnék tőle jobbat?
– Na, menj a buszodhoz – mondta negyven percnyi beszélgetés után. – Még a végén nem lesz helyed miattam – viccelődött. – Egyébként ma nem leszek facebookon. Buli – már hozzászoktam. A péntekeket és a szombatokat mindig bulival tölti. Nem szeretem. De ha ő így érzi jól magát, tegye.
– Okés, szia – köszöntem el.
– Szeretlek, Flóra.
– Én is… – mondtam elhalkuló hangon, majd kinyomta a telefont.


Hazaérve csak ledőltem az ágyra, és amíg el nem aludtam, gondolkodtam. Petin. A tanárnőn. Az egész napomon. Hogy Ági néni szerint jó képességű diák vagyok, meg a többi dolgon, amit mondott. És azon, hogy hétfőn át kell adnom neki a virágot. Már most elkezdtem gyártani a köszönő szöveget, hiába nem bonyolítják túl a többiek, csak a sablonos „köszönjük egész éves munkáját” fogják mondani, én többet szeretnék. Elvégre többet köszönhetek neki, mint gondolná...

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó a történet, várom a folytatást.
    Most előjöttek az emlékek..
    Egyébként Lightning vagyok.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Júúj, nagyon szépen köszönöm! Örülök, ha tetszik ^^

      Törlés
  2. Véletlenül kétszer küldte el. :"D

    VálaszTörlés