Szokásosan indult a napom – 5:30-kor keltem, kómásan célba
vettem a fürdőszobát, elintéztem folyóügyeimet, felöltöztem –
farmer rövidnadrág, valamint egy fekete szűkebb fazonú ujjatlan,
mellé egy fehér vékony cipő –, felkentem magamra egy vékony
rétegnyi alapozót, éppen csak annyit, hogy takarja a nem szívesen
látott vendégeket az arcomon, és megfésülködtem. Gyorsan
bepakoltam a táskámba a szendvicsemet, valamint az üdítőmet, s
megindultam az iskolába.
– Kaja, pia, telefon, bérlet, pénz? – kérdezte anyu, miközben
nyitottam az ajtót. Bár már második éve, hogy minden reggel
buszozok, mindig ellenőriz. Néha az agyamra megy, de azért aranyos
tőle, hogy törődik velem. Elvégre másnak anyja sincs, vagy épp
nem úgy viselkedik, mint ahogy egy szülőnek illene, szóval úgy
gondolom, panaszra semmi okom.
– Minden megvan, fél négy körül jövök, szia! – köszöntem
el tőle.
A busz pontosan érkezett, és egy megálló után a barátnőm is
felszállt.
– Szia – köszöntem Evelinnek.
– Na – vágódott be a mellettem lévő szabad ülésre –,
mesélj, miért vagy ilyen búvalbacott? – Nos, ezek szerint vagy
nagyon rosszul játszom a boldog diákot, amiért mindjárt vége a
sulinak, vagy ennyire ismer. Végtére is közel tíz éve barátnők
vagyunk.
– Semmi, csak… nemsokára nyári szünet – hozakodtam elő a
témával, ami nyomta a lelkem, mire ő hangosan felkacagott. Olyan
hangosan, hogy a sofőr ránk pillantott a visszapillantóból.
– Mi van? Te megkergültél…
– Nem, csak… tudod, a német tanárom. Egészen megszerettem így
tanév végére… és azt hiszem, hiányozni fog ebben a két
hónapban.
– Aha… – hát, nem tudom, mire számítottam, nem kellett volna
együtt érzést várnom tőle, vagy ilyesmi, az ilyen dolgokhoz
egyszerűen képtelen épkézláb hozzászólást fűzni. Időben
értünk a végállomásra, pénteki nap révén német nyelv volt az
első óránk. Vicces lehet, de hatalmas csomó van a torkomban, ami
nem tud felszakadni. Sírni tudnék, annyira elszomorít a gondolat,
hogy amint kimegyek a mai óráról, már csak két óra lesz vissza
vele.
Csengetéskor már előttem volt a tankönyvem, a munkafüzetem,
valamint a füzetem is. A tanárnő nem késett sokat, sőt, szinte a
csengőszóval együtt lépett be a terembe. Az osztály németes
fele illedelmesen pattant fel, amint bejött.
– Setzt euch [zect aj] – szólt, hogy üljünk le.
Bár minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljek az órán, ez nem
igen jött össze, a gondolatok kavarogtak a fejemben, főleg akörül,
hogy mennyire fog hiányozni. Ő volt az, aki miatt szerettem
bejárni, és év végére már nem is úgy tekintek rá, mint egy
tanáromra, sokkal inkább úgy, mintha a nagymamám lenne.
Kicsöngetés után a lábaim szinte maguktól életre keltek, és a
tanárnőhöz irányítottak. Aztán a szám is mozogni kezdtek, és
hangok jöttek ki rajta… mi történik velem?
– Ő, tanárnő… Azt szeretném kérdezni, hogy… – a fenébe!
Semmit nem szeretnék kérdezni, akkor meg miért vagyok itt? –
...hogy maga szerint mikor tudnék letenni egy középszintű
nyelvvizsgát? – nyelvvizsga? Flóra? Két külön dolog, ugyan
már.
– Hú… hát – kezdett bele a válaszba. – Szerintem
tizenegyedik második félévében. A csoport, amivel most vagy
együtt, és amivel leszel jövőre is, szörnyen visszahúzza a
tempót, és hiába vagy sokkal jobb képességű, mint ők, nem
vagyok képes többet tanítani, miattuk – mondta. Igaza van, a
csoport tényleg borzasztó. Nem is értem, mit keresnek
középiskolában. Valahol megrekedtek a bölcsi, és a kiscsoport
között. Persze, a fiúk később érnek…
– Értem, köszönöm – köszöntem meg a kielégítő választ.
– De ha gondolod, nyárra adhatok pár tételt kidolgozni, hogy ne
hanyagold el a nyelvtanulást, mert a legjobb képességű diák is
akaratlanul, de rengeteget felejt a nyári szünet alatt.
– Rendben, köszönöm – komolyan, mi van velem? Nem szokásom
mindent megköszönni. Úgy látszik, ő kihozza belőlem azt, amiről
soha nem gondoltam volna, hogy bennem van.
A következő óráim info, tesi, matek és magyar voltak, most pedig
osztályfőnöki lesz. Az utolsó az évben. Hála Istennek. Nagyon
nem szeretem az osztályfőnököt, és akkor még finoman fejeztem
ki magam. A terembelépve rögtön a lényegre tért.
– Na, gyerekek – csapta össze két kezét. – Gondolom
tudjátok, hogy így az év vége felé ideje lenne megvenni a
tanáraitoknak a virágot, amivel megköszönitek az egész éves
munkájukat… ezt magatoktól is tudnotok kellett volna! Önkéntesre
lenne szükség, aki hétfőn suli előtt venne tizenhat szál
virágot.
Alexa keze rögtön a magasba lendült. – Én szívesen… úgyis
épp egy virágbolt mellett lakok – mondta.
– Rendben, akkor teljes mértékben rád van bízva, milyen virágot
veszel, csak ne rózsát! Zsófi, írd össze, ki kinek szeretné
adni!
– Zsófi… – fordultam hozzá hátra, félve, hogy más csapna
le előttem. – Engem írj be Ági nénihez, oké? – csak
bólintott.
– Kell az ötös, mi? – élcelődött Szabi.
– Ötös vagyok… – mondtam halkan.
– Akkor meg miért te adod?
– Mert valakinek kell, én meg szívesen adnám? – kérdeztem
vissza, magamat is meglepve a „beszólásommal”.
Suli után kiültem a közeli parkba. Szokásommá vált, hogy
bármikor végzek, későbbi busszal megyek haza, hogy tudjak
nyugodtan beszélni Petivel. Aki iránt lehet, hogy többet érzek,
mint barátság. És ő is irántam. Ja, és akkor ne felejtsem el
megemlíteni a cirka kétszáz kilométert, ami elválaszt minket
egymástól. Ez abszolút én vagyok. A környezetemben élő fiúk
egyáltalán nem mozgatnak meg, és ha találok valakit, akivel
eltudnám magam képzelni, az sincs a közelben. Hurrá.
Két csöngés után kinyomta a telefont, majd visszahívott.
– Szia – köszönt.
– Szia.
– Hiányoztál. Itt kéne lenned… – mondta elszomorodva.
– Tudom. De se pénz, se szülői engedély, meg hát nem is tudnak
még rólad, és teleportálni sem tudok. De tudod, hogy ha tudnék,
ott lennék.
– De Flóra, miért vagyok még mindig titok? Az én szüleim
tudják, hogy az ország másik végében, tőlem kétszázhúsz
kilométerre van egy hamarosan tizenhét éves lány, akit szeretek.
– Mert… mert ismerem őket. Tudni fognak rólad, amint eljön az
ideje – nyugtattam.
Elmeséltem neki a napomat, a felkeléstől kezdve addig, amíg nem
hívtam, ő pedig csendesen végighallgatott, ám mindenhez volt
kérdése, hozzáfűznivalója. Kívánhatnék tőle jobbat?
– Na, menj a buszodhoz – mondta negyven percnyi beszélgetés
után. – Még a végén nem lesz helyed miattam – viccelődött.
– Egyébként ma nem leszek facebookon. Buli – már hozzászoktam.
A péntekeket és a szombatokat mindig bulival tölti. Nem szeretem.
De ha ő így érzi jól magát, tegye.
– Okés, szia – köszöntem el.
– Szeretlek, Flóra.
– Én is… – mondtam elhalkuló hangon, majd kinyomta a
telefont.
Hazaérve csak ledőltem az ágyra, és amíg el nem aludtam,
gondolkodtam. Petin. A tanárnőn. Az egész napomon. Hogy Ági néni
szerint jó képességű diák vagyok, meg a többi dolgon, amit
mondott. És azon, hogy hétfőn át kell adnom neki a virágot. Már
most elkezdtem gyártani a köszönő szöveget, hiába nem
bonyolítják túl a többiek, csak a sablonos „köszönjük egész
éves munkáját” fogják mondani, én többet szeretnék. Elvégre
többet köszönhetek neki, mint gondolná...
Nagyon jó a történet, várom a folytatást.
VálaszTörlésMost előjöttek az emlékek..
Egyébként Lightning vagyok.:)
Júúj, nagyon szépen köszönöm! Örülök, ha tetszik ^^
TörlésVéletlenül kétszer küldte el. :"D
VálaszTörlés