Tudjátok, milyen érzés kirekesztettnek lenni? Vagy azt, hogy
milyen érzés, mikor mindenki kibeszél – akkor sem zavartatják
magukat, ha hallótávolságon belül vagy? Nos, én tudom. Mindig is
nehezen nyitottam az emberek felé. Ez a tulajdonságom középiskolára
sem hagyott el. Csak megbújtam a padom mögött, ettem, vagy épp a
mobilomat nyomkodtam, nem barátkoztam senkivel, csak irigykedve
hallgattam, ahogy a többiek jókedvűen regélik egymásnak a
hétvégéjüket, vagy épp a szerelmükről áradoznak. Nekem
nincsenek se eseménydús hétvégéim, se pasim. Azaz, ez az utóbbi
eléggé komplikált. Van az életemben valaki, de ő… nos,
fogalmazzunk úgy, nincs a közelemben. Ezt a „nincs a közelemben”
dolgot értsétek úgy, hogy cirka kétszáz kilométer választ el
minket egymástól. És nem találkozunk sokat. Sőt, nem is
találkozunk. Ennyit a szociális életemről. Egyedüli időtöltésem
szabadidőmben az olvasás, olykor lovagolni is járok. Emellett
semmi más.
Már eltöltöttem az osztályommal másfél évet, de szinte
senkivel nem váltottam többet, mint tíz mondat – azt is azért,
mert muszáj volt. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy mindenki
kibeszél, aminek sokszor fültanúja vagyok. De talán még
rosszabb, mikor a szemembe mondják. Mazsolázgassatok: „de ronda
vagy, menj innen!”, „de tanárnő, nem fogok a Flóra mellé
ülni, fujj!”, „ő az, amelyik soha nem köszön/beszél?”,
„nem ez a néma csaj?”, „nézd már, hogy néz ki...”, „én
nem szólok neki, hogy nyissa ki az ablakot, félek tőle!”.
Szerencse, hogy ez már a múlt. Az osztálytársaim, akiknek
szellemi orgazmust okozott a beszólogatás, kibuktak, vagy
átiratkoztak máshová, a buszról ismert ribancok megjegyzéseihez
meg már hozzászoktam, nem akadok fent rajtuk.
Most pedig megosztom veletek, hogy kerültem közelebb egy
tanáromhoz.
Egy ideig nagyon magam alatt voltam, mikor újra elkezdődött az
iskola, és visszamehettem azok közé, akiket gyűlölök. Senki nem
törődött velem, mígnem egyszer Ági néni a semmiből feltette a
kérdést: „és lovagolsz még, Flóra?”. Eleinte nem tudtam hová
tenni a kérdést, elvégre mit törődik ő az életemmel, és mi
köze hozzá, hogy mit csinálok, vagy épp mit nem? Ám a hazafelé
vezető úton átgondoltam, és rájöttem, hogy nem azért kérdezte,
mert az életemben akar turkálni, csak szimplán érdekli, hogy mi
van velem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban megszerettem, és
már-már magamat is megijesztettem, annyira szerettem bejárni az
órájára – holott nemrég még nagyon utáltam.
Most június van, már csak két hét van vissza az iskolából, ami
3 órát jelent vele...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése