Strony

2015. október 28., szerda

3.

 Szombaton egész korán keltem, már hétkor fent voltam. Hirtelen ötlettől vezérelve rögtön felkötöttem a hajam, de a pizsit magamon hagytam. Rám jött a „szeméttelepen nincs ekkora kupi, mint a szobámban” érzés, úgyhogy amíg tartott az érzés, gyors belevetettem magam a rendrakásba. Félbehagyni úgysem tudom, mert akkor csak még nagyobb lenne a katasztrófa. Az ágyammal kezdtem, lehajigáltam róla mindent, a plédet pedig a vállamra kapva siettem ki az udvarra, hogy kirázhassam. Egész ügyesen megoldottam egyedül, bár a visszahelyezésével adódtak problémák, sikerült.
– Beteg vagy, lány? – kérdezte anya a boltból hazatérve. – Vagy vendéget várunk?
– Nem, csak olyan… rendetlenség volt – mondtam. Vendégek? Ugyan már, kit hívnék? Jó, éppen lenne kit, de kétlem, hogy anyu értékelné, ha elé állnék egy „sziaanyavanegy22évesfiúazországmásikvégénakiittaludna” dologgal. Szóval végül is nincs senki, aki jöhetne.
– Akkor hajrá – biztatott.
Miután az ágyamat rendbe tettem, meglepő gyorsasággal haladtam a továbbiakkal – íróasztal, két szekrény, és a föld. Lehet, hogy többször kéne takarítanom. Egyébként valaki adhatna egy magyarázatot arra, hogy a szobámból hogy lesz már egy hét alatt olyan hely, amin mintha természeti katasztrófa pusztított volna, holott semmit nem csinálok, csak tanulok, meg fekszek. Meg néha felkelek, és elmegyek enni, inni, vécére, vagy fürdeni. De ennyiben tényleg kimerül az össz mozgásom a szobámban.
A délelőtt folyamán az Észbontókat néztem. Egészen délután kettőig. Elgondolkodtam azon, vajon mennyit fizetett a csatorna azért, hogy ország-világ előtt lejárassák magukat az emberek, hogy olyan alapvető kérdésekre nem tudnak válaszolni, mint például, hogy hány betűből áll a magyar ABC. Mondjuk ötmillióért én is bevállalnám, hogy hülyét csinálok magamból.
Kettőkor pittyegett a telefonom, jelzett, hogy üzenetem érkezett facebookon. Nem szoktam üzeneteket kapni, szóval eléggé meglepett a dolog. Persze utólag csillapodott a meglepődésem, mert csak Peti írt.
– Szia – köszönt.
– Szia :)
– Mizu
– Mi a baj? – csak akkor kérdezi, hogy mi újság, kérdőjel nélkül, ha valami nyomasztja. Eléggé kiismertem az elmúlt időben.
– Semmi – tagadta.
– Tudom, hogy van valami. Te meg tudod, hogy tudom.
– Hívlak.
Ahogy elküldte az üzenetet, már csörgött is a telefonom.
– Flóra… – kezdte, érezhető félelemmel a hangjában. – Ne haragudj. Szeretlek. Csak téged. Ne… hagyj el – mondta, és a hangjából arra következtettem, a könnyivel küzd. – Tudod, hogy tegnap apám céges buliján voltam. Volt ott egy nő… idősebb, mint… én. Harminc-negyven körül lehet. Részeg volt – már sejtettem, mit fog mondani. – És én is az voltam. Elkezdtünk táncolni, aztán… valahogy a… medencében kötöttünk ki. És hát… igen… Flóra, történtek dolgok. De nem voltam magamnál. Csoda, hogy olyan részegen egyáltalán fel tudott… – elhallgatott. – Szeretlek – mondta, majd kinyomta a telefont. A vallomása végére már hangosan sírt.
Nagyon negatív véleménnyel lesztek rólam, ha azt mondom, hogy nem tudtam rá haragudni, igaz? Pedig így volt. Tudom, hogy nehéz neki. Elvégre huszonkét éves, vannak bizonyos szükségletei, amiknek kielégítéséről én nem tudok gondoskodni, tekintettel a több, mint kétszáz kilométerre. A hangján pedig érezhető volt a megbánás. És túlságosan szeretem ahhoz, hogy huzamosabb ideig haragudni tudjak rá. Mindenesetre ideig-óráig hagyom, hadd higgye azt, hogy haragszom.
– Gyűlölsz, ugye? – jött az üzenet facebookon.
– Picit – válaszoltam.
– Mivel engesztelhetnélek ki?
– Ezt neked kell tudnod – hihetetlen, milyen nehéz, hogy érzem a megbánást, és ennek ellenére ilyen hideg, rideg, üres válaszokat adok neki. Azért megérdemli.

Késő estig, sőt, inkább kora hajnalig beszélgettünk. Nem engedtem. Majd ma estefelé megkegyelmezek neki.
Reggel szokásomhoz híven első dolgaim között szerepelt a közösségi oldalam megtekintése. Nagy meglepődésemre egy hosszú üzenet fogadott Petitől.
„Flóra… én tényleg nem akartam, és te vagy az egyetlen szerelmem, még akkor is, ha te ott vagy, én meg itt, és nem szeretném, ha vége lenne a kapcsolatunknak. Nagyon szeretlek. Régen szerettem ennyire lányt. De tudom, hogy ezt elbasztam és valószínűleg vége mindennek de tudnod kell hogy én őszintén szeretlek úgy ahogy vagy smink nélkül bárhogy szerelmes vagyok beléd Flóra. Tessék nézd meg mit váltott ki belőlem ez a szar helyzet.”
Az üzenethez mellékelt egy fotót, amin ő van, az arcán folyó könnycseppel, kisírt szemekkel. Áu. Nem kellett volna ez így reggelre. Visszaírtam neki egy szívet, majd elkezdtem öltözni. Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy lovagolni megyek. Végre.

– Ma Aphrodité kapod, hozd ki – mondta Edit, az oktatóm. Bólintottam, majd vezetőszárral a kezemben megindultam a ló becserkészésére. Aphrodité egy alacsony, körülbelül 160 centis, húszéves pej kanca, aki régebben nagy kedvencem volt, ám idővel „kinőttem”, és nehezebben kezelhető lovakat kezdtem el lovagolni.
– Mi van Báróval? – kérdeztem, mert már lassan egy éve, hogy csak Bárón ültem, és imádom. Kilenc éves, magas, pej herélt.
– Báró… valami van a jobb hátsó lábával, nem tud ráállni.
Megrémültem, az első kép, ami bevillant, rögtön az volt, hogy eltörte, és altatni kell.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben a kezembe vettem egy kefét, és elkezdtem megszabadítani a kosztól Aphroditét. Igyekeztem a hangommal nem elárulni, hogy mennyire aggódok.
– Nem tudom. Tegnap este még nem volt semmi baja. Ma reggel már így találtam rá. Talán megzúzódott. Nem hiszem, hogy eltört. Délután jön a doki.
Soha nem voltam túl közlékeny senkivel. Edittel sem. Ebben a pár szóban kimerült az egész beszélgetésünk. Sejtette, hogy beteg vagyok, hogy valami nyomaszt, de soha nem erőltette rám, hogy beszéljek.
Nagyon nem ment az edzés, pedig nem szokott gond lenni. Most viszont nem tudtam a teljes figyelmemet a lónak szentelni, a gondolataim csak Báró körül forogtak, nagyon féltem. Féltem, hogy eltört a lába, amiből egyenesen következik az altatása. Amit nem élnék túl. Ő az életem, Isten nem veheti el tőlem… még nem, még terveim vannak vele, meg közös jövőnk. Azt hittem, soha nem telik le az egy óra.
Miután leszálltam Aphroditéról, és bevezettem a karámba, még hátrasétáltam Báróhoz. Láttam rajta, hogy erős fájdalmai vannak, és bár szorított a mellkasom, képtelen voltam sírni. Átöleltem a nyakát, és hosszú ideig úgy maradtam.
– Fló, menjünk – szólt anyu, mire lassan elhátráltam Bárótól, de lépésenként ránéztem. Féltem, hogy utoljára látom, ezért az emlékezetembe akartam vésni minden porcikáját.
– Szia – köszöntem el halkan a lótól.
A hazáig tartó tízperces autóutat minden alkalommal végigbeszéltem, hogy milyen volt a lovaglás, mi zavart, mi tetszett, anya nagy örömére. Most viszont csak csendesen bámultam ki a fejemből, egy szót nem szóltam. Tudta, hogy miért, nem firtatta a dolgot.

Estefelé a konyhaasztalnál ülve épp szendvicset készítettem magamnak, miközben anyu a számítógép előtt ült.
– Láttad, mit rakott ki az Edit? – szegezte nekem a kérdést.
– Báró? – kérdeztem félve.
– Igen…
Felugrottam az asztaltól, otthagytam a félkész szendvicset, a vajas kést, berohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az ágyra dőlve sírtam. Mit sírtam, bőgtem. Ordítottam. Nem akartam elhinni. Még hogy Isten létezik. Veszem észre. Tegyük fel, hogy létezik. Még hogy Isten jó. Veszem észre. Ha Isten valóban olyan jó lenne, nem venné el tőlem az egyetlen élőlényt, amiben kis örömömet lelem. Erre rögtön megfosztott tőle, amint látta, hogy mennyire szeretem, és milyen bizalmas kapcsolat épült fel kettőnk között. Mekkora fejlődést értem el neki köszönhetően. Kösz, Isten. Jó fej vagy.
Már egy órája sírtam, mikor végre sikerült kicsit lenyugodnom. Megkerestem Edit bejegyzését, és egy rakás sírós emoji kíséretében odakommentáltam: „Nem tudom… nem akarom elhinni.” Nem szokásom kommentelni nála, most mégsem bírtam ki, hogy ne írjak oda. A megosztott képén volt tizenegy tetszik. Tizenegy lélektelen patkány képes volt megnyomni a tetszik gombot egy megosztásra, ami alatt csak részvét nyilvánítások voltak. Aranyos, hogy nekik tetszik ez. Szívem szerint mindet leöntöttem volna olajjal, aztán felgyújtottam volna őket. Senki ne lájkolgassa azt, hogy a kedvenc lovam – az életem, a szívem egy darabja – meghalt.


A nap további részében nem csináltam mást, csak feküdtem az ágyamban, a mennyezetemet bámulva, olykor-olykor rám tört a sírás, de éjfél körül álomba sírtam magam. Óránként-félóránként felkeltem, rémálmaim voltak, álmomban többször megjelent Báró, az orvos, injekciós tűvel a kezében, Báró, ahogy vesz egy utolsó nagy lélegzetet, kifújja, és elszáll belőle a lelke. Aztán jön egy nagy autó, amire felhelyezik, és elviszik… és a rémálmaimat az sem segítette, hogy néha bevillant, másnap hétfő, és át kell adnom a virágot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése